Művészetterápia

Mi is a szocio- és művészetterápia?

Részletek

Írta: Nagy Melinda

Olyan módszer, ami lehetővé teszi, hogy tudatosítsuk viselkedésünket, a művészet segítségével megfogalmazzuk érzéseinknek, gondolatainkat. Önmagunk megismerésén, megértésén keresztül

javítja kapcsolatainkat, a munka világához való viszonyunkat, munkamódszereinket és munkaképességünket.

Tudományosan:

"A művészetterápia lényeges alapgondolata, hogy minden emberi létező rendelkezik egy ösztönös, kreatív belső maggal, mely az egészséget és a pozitív irányba mozdulást igenli. Az alkotó jellegű gyakorlatok segítségével elérhető ez az erőteljes mag, és megtanulható (újra) annak előhívása a gyakorlatban, támogatva ezzel a gyógyulás vagy változás folyamatát. Az alkotó folyamat által megerősödik az önbecsülés, önismeret és önkontroll, megtapasztalhatóvá válik az elégedettség és kompetencia érzése. Ezeken túl a legtöbb ember számára az alkotás és a különböző kreatív gyakorlatok kellemesek, szórakoztatóak, így a terápiás "munkát" a terapeutával és a csoporttagokkal pozitív élményként élik meg." Orsovszky Gyöngyvér

„Minden művészetterápiának közös alapja a nem verbális kommunikációra és kreatív kifejezésre helyezett hangsúly, olyan bizalmat ösztönző és biztonságos környezetet nyújtva, amelyben az emberek felvállalhatják és kifejezhetik erős érzelmeiket.” (Payne, 1993: xi)

"A szocioterapeuta, mint művészetterápiás módszerspecifikus csoportvezető:

A szocioterapeuta négy technikára épített módszerrel dolgozik. Eszközként használja a képzőművészet, mozgás, zene (passzív és aktív), valamint az encounter technikát, hogy a csoporttagok a művészet eszközein keresztül élményeiket kifejezhessék, megragadhassák  és az élmények elemzésén, megértésén keresztül önismeretet szerezhessenek. A különböző technikák használatával biztosítható, hogy a csoporttag teljes pszichés belső- és szociális világát, értékrendszerének jellemzőit előhívhassuk; a különböző művészetterápiás technikák lehetőségeivel a csoporttag számára önmaga többszempontú megértését lehetővé tegyük.
A szocioterápiás technika kiindulása, hogy a csoporttagok helyzetéhez választja megközelítési módját és eszközeit. A módszer az egyén és társas környezetének értékrendjét is tudatosítja és szocializálással a társas környezet befolyásolását és értékrendjének alakítását is célozza.

A szocioterapeuta, mint közösségfejlesztő

A szocioterapeuta egy adott intézményben vagy a civil-társadalom valamilyen helyszínén az adott közösségben fejleszti a különböző közös identitást kifejező tevékenységeket, alakítja a demokratikus együttműködés kereteit és értékrendjét valamint cselekvési módjait. A szocioterapeuta megad minden támogatást közösségeknek, hogy demokratikus értékrend érvényesülhessen működésükben. Segíti az egyéni, kisebbségi helyzetnek a közösségbe való integráltságát. Egymás melletti csoportok között kapcsolatot épít és segít a másik csoport megértésében, elfogadásban. A szocioterapeuta - az érintett csoporttal közösen - akciókat szervez, ezzel hozzájárul  egy nyitott, toleráns, diszkriminációtól mentes társadalmi értékrend kialakulásához." Németh László

"A szocioterápia kielégítő definícióját erőfeszítéseim ellenére sem találtam az irodalomban. Különbözőszemléletű szerzők más és más szempontokat hangsúlyoznak. Egybevetésük  és értékelésük külön tanulmányt igényelne. Hogy röviden célhoz érjünk témánkban, csak a legfontosabb mozzanatokat emelem ki, amelyekre a definíció felépíthető.

SIVADON a szocioterápiát így fogalmazza meg: “Az emberi kontaktuslehetőségek kifejlesztése, hogy újrastrukturáljuk a személyiséget a lehető legmagasabb szinten.”

JANSSEN  ÉS  PIERLOOT szerint “a szocioterápiában …  a beteget kontaktusba hozzuk a relációformák leginkább lehetséges széles változatával, és az lehetővé teszi neki, hogy ép pszichés képességeivel megvalósítsa helyét a szociális kontextusban”, majd hozzáteszi: Ezek a relációformák integrációhoz és fokozatos adaptációhoz vezetnek az ”érés” és “tapasztalás” vagy “tanulás” révén.”

KRETZ szembeállítja a pszichoterápiával, amikor attól eltérő munkamódszert, elméleti alapot és célkitűzést tulajdonít neki. Lényegét a “szociális tanulásban” látja, és ennél fogva a szocioterápia nem más, mint a pszichoterápiában helyreállított személyiség gyakorlótere.

GOLDSCHMIDT a szocioterápiának azt a vonását véli fontosnak, amely lehetővé teszi a betegnek, hogy a viselkedési próbálkozásra adott személyzeti reakció korrigáló hatását elfogadja.

FÜREDI elengedhetetlen feltételnek a “csoportba illeszkedés”-t tartja.

HORVÁTH a szocioterápia három tartományát határolja el: a munkaterápiát, a foglalkozásterápiát és a közösségi  terápiát.

JUHÁSZ a gyógyítás egész rendszerében jelöli ki a helyét: “összefonódva a pszichoterápiával – a gyógykezelés alapvető követelménye”, továbbá: “A szocioterápia a gyógykezelésnek nem kiegészítő, hanem alapvető módszere”. Majd pedig “nem egyszer kauzális terápiának” minősíti. A fogalom tartalmi jegyei közé sorolja a csoporton és viselkedésszabályozáson túl a különböző foglalkozásokat és szervezési egységeket, amelyekben az “emberi faj fejlődését biztosító tevékenységet reprodukáljuk”.

Immár a következtetések levonására szorítkozhatunk:

1. A szocioterápia önálló gyógyítási módszer, sajátos elméleti alappal és célkitűzésse(JUHÁSZ, KRETZ)

Önállósága mellett tanúskodik a következő gondolatsor: a személyiség rétegelméletei az emberben a biogén, pszichogén, szociogén alkotóelemeket különbözetik meg, amelyeknek egybefonódását, egymásra épültségét hangsúlyozzák. A nem csupán a betegséget, hanem az ember gyógyító terápia tehát ennek megfelelően egyaránt magába foglalja a biológiai vagy szomatoterápiát, pszichoterápiát és szocioterápiát.

Önállóságát a szomatoterápiával szemben bizonyítanunk nem szükséges, elég hivatkoznunk a szociálpszichiátria és a biológiai pszichiátria között zajló vitára.

Sokkal nehezebb feladat a pszichoterápiától való különbözőségét igazolnunk, mivel belőle sarjadt és magán hordozza annak jegyeit. A KRETZ által említett eltérő munkamódszer, szemléleti alap és célkitűzés megközelítéséhez néhány párhuzamos ellentéttel szeretnék hozzájárulni:

-a pszichoterápia támadási pontja: a pszichés zavar; a szocioterápiáé az épen maradt lelki képesség (JANSSEN és PIERLOCT).

-A pszichoterápia számára a vonatkoztatási alap a pszichológiai valóság (SÜLE):  a szocioterápiának az objektív társadalmi valóság.

-A  pszichoterápia főként a feltárással dolgozik.

-A szocioterápia inkább tanítással, szociális tanulással.


2.A szocioterápia olyan társas, illetve társadalmi tevékenységet alkalmaz, amely az “emberi faj fejlődését” (JUHÁSZ) biztosítja

Ide sorolandó tehát  többek között a munka, de közösség visszajelentő viselkedése is (GOLDSCHMIDT).

3.A szocioterápia szintere a csoport, (FÜREDI, JUHÁSZ)

Mint a legkisebb szociális egység, amelyben megvalósulhat a reszocializációs folyamat- Ebben a tekintetben érvényesek rá a szociálpszichológia törvényei, amelyeket a gyógyítás szolgálatába kell állítania.

Csak példaként: a gyógyító személyzet nem elégedhet meg azzal a csoportdinamikai helyzettel, hogy egy beteg  a különböző csoportokban mindig peremhelyzetbe kerülve maradjon.

4.A szocioterápia a szociális teljesítőképességet állitja helyre és növeli (SIVADON), és ezt tanítással, szociális tanulással éri el.  (KRETZ, JANSEN és PIERLOOT, GOLDSCMIDT)

Ebben a folyamatban a feladatok fokozatos növelésénél, a teherbírás fokozásánál az egészséges ember szocializációs folyamatát tekintjük modellnek, és így ebben az értelemben koedukációs tevékenységet végzünk. Nem véletlenül találkozunk tehát a szocioterápiában igen sok pedagógiai elemmel.

A következtetések összefoglalásaként elmondhatjuk:

A szocioterápia olyan alapvető gyógyítási módszer, amelynek célja a …..kapcsolat lehetőségeinek a lehető legmagasabb szintre emelése, eszköze a csoportban végzett társadalmi, az emberi faj fejlődését biztosító tevékenységek, módja pedig a tanulás-nevelés.

Tudom, hogy ez a definíció korántsem teljes, de elég vonatkozási keret ahhoz, hogy a kreatív terápiáknak helyet találjunk benne. (A szocioterápia tartományainak (HORVÁTH) részletesebb elemzésétől el kell most tekintenünk.)

A pszichoterápiában születet kreatív terápiák elsősorban a verbálisan ki nem fejezhető lelki tartalmak megjelenítésére szolgálnak, mintegy nonverbális kommunikációként. A terapeuta ebben az anyagban kutatja tovább a személyiség összefüggéseit. A kreatív terápia terméke: a festmény, a rajz, a szobor csak annyiban fontos itt, amennyiben a pszichés tartalmat megjeleníteni, beszélővé tenni tudja.

Ám a kész mű nemcsak ebből a szempontból vizsgálható. Megjelenik ugyanis benne az alkotó kultúrája, formáló tehetsége, kézügyessége stb. Amikor egy rajz, festmény vagy szobor a rajta, vagy benne megnyilatkozó pszichés jegyektől                      elvonatkoztatva mint alkotás és értékelhető, a kreatív  terápia a pszichoterápiából átlép a szocioterápiába. Ekkor már az alkotás lesz a fontos, és nem az alkotó ember lelki problémája. Ez az alkotás ugyanis már olyan társadalmi tevékenység, amely a szocioterápia eszköztárába tartozik.

Ezért beszélhetünk a kreatív terápiák Janus-arcáról: egyik tekintetükkel a pszichoterápia, a másikkal a szocioterápia felé fordulnak.


Miért van szükség erre a különbségtételre?

Más a pszichoterápia és a szocioterápia célkitűzése, elméleti alapja és munkamódszere, ahogy ezt a definíciónál láttuk, a kettőnek az összekeverése - műhiba. Tudnunk kell ugyanis mi a célunk  a beteg élményanyagának a feltárása-e pszichoterápiás vezetése végett, vagy pedig alkotókészségének fokozása, fejlesztése. Mindkét cél más munkamódszert és munkamódot kíván. 

Az utóbbi időben azonban a kreatív-terápia olyan tevékenységeket is felölel, amelyeket a pszichoterápia kevésbé tud felhasználni. A hímzett terítő ugyanis alig tud egyértelmű eligazítást adni a beteg lelki zavarairól, pedig gyakran halljuk a hímzést a kreatív  terápiák között emlegetni. Devalválódik a kreatív terápia? Nem jól használjuk a kreatív jelzőt? Vagy talán nem is terápia a hímzés, hanem csak kreativitást fejlesztő tevékenység? Kétségtelenül fennáll annak a veszélye, amelyről TRINGER László és KUN Miklós előadásukban említést tesznek, hogy minden hétköznapi tevékenységet “terápiává magasztosítunk”.

A szakmai köznyelvben a “foglalkoztatás”, munka jellegű foglalkoztatás, stb. kifejezésekben gyakran szaporodnak a “terápiaformák”. Megvan-e mindig a kellő alapunk arra, hogy egy módszer vagy eljárás mellé azonnal odaillesszük a “terápia” szót csak azért, mert  - megint TRINGERT és KUNT idézve – betegekkel végeztetik az egészségügyi dolgozók?

A szocioterápiában a kreatív terápiák átalakulnak kreativitást fejlesztő foglalkozásokká, eljárásokká. Így a művészeti tevékenység a szocioterápiában – csak egyik tevékenység a sok közül – ugyanilyen változáson megy át. Miért éppen vele kapcsolatban vártuk el, vagy tettük kötelezővé a kreativitás fejlesztését?

A kreativitás a személyiség jegye – fejti ki Erika LANDAU. Ennek az alkotóképességnek a bevonulása a terápiába minden szocioterápiás forma során éppolyan kötelező, mint a művészeti tevékenységnél. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a munkaterápiában egyáltalán nem törődünk ezzel a képességgel, hanem csak egy másik tartományban: a foglalkozásterápiában, és ismét elhanyagoljuk a közösségi terápiában. Igaz, hogy az egyéni kreativitás LNDAU szerint “az egyén fejlődése szempontjából életfontosságú” és a szociális kreativitás előfeltétele, de a szocioterápiában éppen ennek a szociális kreativitásnak a fejlesztésére kell törekednünk.

Úgy gondolom, hogy a szocioterápiában helyesebb lenne a kreativitás fejlesztéséről beszélni, mint kreatív terápiákról.  Elkerülhető lenne két módszer, két munkamód összekeverése. Amit esetleg elveszítenénk a hagyományos kifejezés presztizséből, megnyerhetnénk tartalmában, pontosságban." Bálint Árpád