Művészetterápia

A csoport fejlődésének és működésének alapmechanizmusai, együttműködés és versengés a csoportban

Részletek

Írta: Nagy Melinda

Az egyén és a csoport kapcsolata

A csoporttag viselkedését csak részben határozza meg, hogy az élet egyéb területén milyen kapcsolatokat épít ki. Bizonyos jelenségeket csak a csoportműködést megfigyelve érthetünk meg, pl. a bajtársiságot, a vezetők vagy az eszmék felé való elköteleződést, a kollektív illúziókat, stb.

Az egyén a csoportban változik; ahogy integrálódik a csoportba látásmódját egyre inkább meghatározza csoportközpontúság, vagyis a történéseket a csoport érdekeinek és a tagok közös hiedelmeinek megfelelően értelmezi. Sok esetben a csoport érdekeit sajátjai elé helyezi, és konfrontálódni is képes azokkal, akik a csoporttal ellentétes nézőpontot képviselnek. Az elfogultság együtt járhat mások kirekesztésével, esetleges összeütközéssel, a másik csoport ellenségképpé torzításával, amit a szemben álló csoport ellenállása fokozni képes.

A csoportviselkedésre a vezető személye nagy befolyással lehet; a hiedelmeket, és az események hatásaira adott reakciókat véleménye akár gyökeresen is megváltoztathatja.

Solomon vizsgálatai során bebizonyította, hogy az emberek a csoportban véleményüket egymáshoz igazítják. Ez a kollektív gondolkodás az, ami úgynevezett kognitív torzításhoz vezet, ugyanakkor elősegíti a csoportkohézió kialakulását. Az összetartozás érzése az, ami arra készteti a tagokat, hogy gondolataikat alárendeljék a csoportnak. Az egyöntetű vélemények, a közös célok, az áldozatok, a vállalt kockázatok, a hűség, adnak olyan jutalmat, amelyek erősítik a csoporthoz tartozást; azonban az elköteleződés mellett, ezek miatt változik meg a csoport viszonya az etikai és morális normákhoz. Pl.: öngyilkos merénylők

A személyes siker utáni vágy kielégül, amennyiben azonosulni tud a személy a csoport céljaival, a győzelmi mámort felerősíti a csoportban keltett hatás, vagy más néven csoportpolarizáció.

Ezt a hatást mutatják meg az úgynevezett hullámmozgások (pl. ásítási hullám) is.

A csoporttagok megszokják azt a módot, ahogyan a csoporton belül válaszolni lehet, mentális berendezkedésükben rögzül és annyiban élik át ugyan azt az érzelmet amennyiben a kiváltó ok ugyan azt a jelentést hordozza. Az érzelmek kifejezése az emberek esetében szinkronizált, vagyis van egy olyan kommunikációs hálózat, amely alapja az emberek közötti szolidaritásnak. Az érzelmi megnyilvánulásokat az emberek egymásról másolják, és hullámszerűen terjednek el a csoportban, majd a vezető és a csoporttagok jelváltásai összerendeződnek. [1]

Az együttműködésre, a csoportgondolkodásra és a csoportpolarizációra számtalan kutatás irányult később, amelyek segítségével a jelenségek még pontosabb fogalmi keretbe zárhatóak.

Az együttműködés feltételei:

Az együttműködés a kölcsönös függésen alapul. Ha az együttműködés meghiúsul minden a helyzetben résztvevő személyt vesztéség ér. Versenyhelyzet akkor alakul ki, amikor az egyik vesztesége a másik nyereségét erősíti („relatív előny”, vagy „saját érdekek követése a másik tekintetbevétele nélkül”). Vagyis az együttműködés érdekek mentén meghatározott. Az együttműködés és versengés egymás után váltakozva is megjelenhet. Neumann játékelméletében három szemponttal magyarázza az egyes szituációkban hozott döntéseket:

• kockázatvállalás

• érzelmek

• egyéniség

Az hogy az ember adott helyzetben hogyan cselekszik, bizonyos esetekben választás kérdése, azonban a választást nem mindig előzi meg gondos mérlegelés.

Együttműködését segítő tényezők:

• a partner megismerhető

• ha kevés embernek kell együttműködnie

• az egyéni döntések és játék-preferenciák a konstruktív megoldásokat támogatják

• az egyéni és a közös érdek között csökken a különbség

• csökken az egyéni és a közös érdekek ütközése

• az érdekeltek között nincs jelentős fölénybeli különbség

• nem kockáztatják, hogy a legrosszabb alternatívát válasszák

• megéri együttműködni, mert a végén nagyobb a jutalom

• ha az együttműködő fél bizalmat kelt és jelzi, hogy nem gyenge, hanem úgy dönt, hogy nem verseng

• a partner megtér, és nem esik bűnbe újra

Szerepek és helyzetek az együttműködés során:

• kezdetektől fogva együttműködnek, ezért bizalom épül ki

• szemet szemért → egyik fél fel hagy az együttműködéssel és versengeni kezd, akkor a másik is versengeni fog

• megtért bűnös → korábbi versengés helyett a partner az együttműködést választja

• a partner nem kiszámítható, individuális stratégiát követ, nem épül bizalom

 

Döntést befolyásoló tényezők:

• közös nyereség maximalizálása

• nagyobb a saját nyereség

• félelem a partner hatalmától

• fontosabb, hogy a partner nyerjen

• viszonylagos nyereség a fontos (te is nyersz, de én többet nyerek)

• a másik vesztesége a fontos

• saját veszteség a fontos → bűntudat

• mártírság → a másik nyerjen ne én

• destruktív → senki se nyerjen

 

Az együttműködés következményei:

• hosszútávon több a haszon

az együttműködő felek megkedvelik, egymást → további együttműködésre sarkall

• kevesebb energiába kerül a bizalom kiépítése, több időt fordítanak a munkára

 

 

Az együttműködésre való hajlandóságunkat egy-egy szituációban befolyásolja:

• múltbeli tapasztalatok és ennek kapcsán kialakult képességek, készségek, társas tudás

• aktuális lelki és fizikai állapot, amely befolyásolja, hogy a másik ember szándékait hogyan értelmezzük

 

Az együttműködés feltételeinek kialakítása és annak betartása tudatosságot igényel; a következő szempontokat kell állandóan szem előtt tartani:

 

• közös cél: kölcsönös függőség felismerése, hogy a célomat nem érhetem el a másik nélkül

• kommunikáció → közös értelmezés, állandó információ csere

• érdekek → összehangolás, ki mit szeretne és hogyan összeegyeztethető ez a többiek érdekeivel

• bizalom → állandó kommunikáció, cselekvés mögött nem feltételezni olyan szándékot, amiről nincs tényszerű információ

• tét- kockázat-kifizetődés → minél kisebb a tét annál hajlandóbbak vagyunk a versengésre

• szerepek → lehet formális és informális kialakítása, lényeges azonban, hogy a közösség mennyire veszi tudomásul, és hogy ugyan azért a szerepért van-e verseny vagy nincs, mert a hasonló ambíciók aláássák az együttműködést

• motivációk → hatással van a teljesítményre, a társulásra, és mindenre az együttműködés kapcsán

• hatalom → pozíciók felismerése, hatalmi források mozgósítása a közös cél érdekében

• értékek-normák → a csoport értékeinek elfogadása, lehet azonosulás és kényszer következménye is

• empátia → mások megértésére igény és képesség

• érzelmi légkör → támogatás és autonómia összhangja[2]

A csoportos döntéshozatal hatása az együttműködésre

A csoportgondolkodás:

A csoportban való együttműködést, és az egyén csoporthoz való viszonyát befolyásolja még a csoportgondolkodás is, amit Beck kollektív illúzióknak, vagy kollektív gondolkodásnak nevez. Irving Janis külpolitikai eseményeket vizsgálva arra jött rá, hogy az egyének elnyomják kétségeiket a csoportkonszenzus érdekében, és ezt a jelenséget felerősíti az, ha a vezető az egyik lehetséges cselekvés mellett állnak. Olyan közös illúziók alakulnak ki, amelyek elhitetik a tagokkal, hogy együtt sebezhetetlenek, erkölcsi felsőbbrendűségüket megkérdőjelezhetetlennek vélik, véleményüket pedig minden számukra fontos kérdésben egyöntetűség jellemzi. Egyúttal megfogalmazza azt is, hogy a csoportgondolkodás, habár mindenképpen kialakul, azzal ellensúlyozható, hogy a csoporttagok tisztában vannak a jelenség létezésével, beszélnek róla, okokat és lehetséges következményeket tárnak fel. Ezen felül a csoportvezető feladata, hogy támogassa a nyílt vita légkörét és semmilyen állásponttal ne azonosuljon a vita kezdete előtt, a csoporttagok közül legalább egy embernek fel kell vállalnia kételkedését, hogy a csoport döntését megkérdőjelezze, külső szakértőket kell bevonni, azért, hogy új nézőpontok is bekerüljenek a csoportba, és a tagoknak még egy esélyt kell biztosítani arra, hogy a döntések után ismét elmondhassák ellenvéleményüket.

A csoportpolarizáció:

James Stoner elmélete és vizsgálatai szerint a csoportdöntések az egyéni döntésekhez képest kockázatosabbak, aminek okai lehetnek a már említett kohézió kialakulása során kibontakozó etikai- és morálisváltozások. Ez az eltolódás, tehát igazi interiorizáció és nem pusztán konformitás.

A csoportpolarizációt a kezdetekben kockázat eltolódási hatásnak nevezték, és a későbbiekben változtatták meg, mivel a döntés óvatosabb is lehet a tagok kezdeti álláspontjához képest. Mint kiderült a csoportdöntések és az egyéni döntések között nem a kockázatosság a különbség, hanem a csoportdöntések szélsőséges irányba történő elmozdulása.

A jelenséget, hatást több száz kutatásban vizsgálták, de a mai napig csak két helytálló elmélet van (Insberg 1986):

· információs befolyás à Egyes csoporttagok olyan új információkkal rendelkeznek, amelyek lényegesen módosítják a döntést.

· normatív befolyás à Az emberek saját nézeteiket folyamatosan összehasonlítják az életüket meghatározó csoportok normáival. A csoportok pedig olyan referenciakeretet nyújtanak, ami miatt a tagoknak megéri újraértékelni kezdeti álláspontjukat. [3]

A csoportgondolkodás és a csoportpolarizáció azonban nem magyarázza meg teljes egészében a csoporton belüli viszonyokat. A játék elmélet és ezek a kiemelt hatások pusztán egy csoport kialakulásának, fejlődésének egyes részein tapasztalhatóak, egészében nem magyarázzák az együttműködés és versengés jelenségét.

 

 

Fejlődési fázisok a csoportban, ezek alapján az együttműködés és versengés megjelenése

A csoportok fejlődésével kapcsolatban számtalan meghatározó elmélet született, amelyek közösen magyarázzák meg:

· az olyan tevékenységeket, amelyek csoportokkal végzett munkára irányulnak (pl. tréningek, pszichoterápia, iskolai osztály, szervezetfejlesztés),

· és saját helyzetünket egy-egy közösségen belül (munkacsoport, munkahelyi közösség, család, baráti társaság, stb).

Korai csoportfejlődési elméletek és csoportterápiás koncepciók:

Pratt elmélete szerint a legjobban együttműködő csoportokban a vezető személyét idealizálják a tagok, így azok, akik a közelébe férkőzhetnek, jobban betartják a szabályokat a többiekhez képest. Ez a rangsor váltja ki a tagokban a versengést.

Pratt szerint a terápiás közeg szabálytalan, nincs koncepciója annak működésére, csupán a diádban hisz, vagyis az egyéni terápiás utat hangsúlyozza.

Moreno viszont egészen másként gondolkodik erről, és azt mondja, hogy az emberek hatnak egymásra, a csoportnak van mikro szociológiája, és hisz a csoportdinamika létezésében.

Moreno minden egyént és csoportot terápiás tényezőként kezel, és szerepeiket a dramatikus cselekvés határozza meg.

Freud ezzel szemben az acting out-ot ellenállásnak tartja, így a csoport terápia során az ember megfigyeli saját magát, cselekvés helyett önmaga megértésére, belátásra törekszik. Freud szerint a csoport egy massza, egy tömeg, amelynek nem alakulnak ki egyéni tulajdonságai viszont a tagok egy személyt (a vezető) tárgyként idealizálnak, és ez köti őket össze.

Csak az individuál pszichológiai megközelítés hatására válik a csoport olyan közösségé, amely a csoporton belüli egyénektől független tulajdonságokkal bír.

Lewin 1937 és 1940 között azt vizsgálta, hogy milyen hatással van a csoportra, és az egyénre a mesterségesen kialakított atmoszféra, a vezetők viselkedésének változása, illetve milyen tényezők idéznek elő agressziót, bűnbakképzést, stb.

Azt feltételezte, hogy a csoportban a viselkedést elsősorban az adott szituációban kialakuló feszültség befolyásolja, tehát a csoportdinamika az „itt és most-tól” függ. Lewin szerint a csoport olyan tulajdonságokkal bír, ami nincs benne a pszichoterápia egyéni diádjában. Pl: szociális facilitáció, csoportnormák, szerepváltás lehetősége, többszörös társastükrözés, interperszonális kockázatvállalás, stb.

O'Connor rendszerelméletében azt fogalmazza meg, hogy a csoporttagok interakciói hatással vannak a csoportstruktúrára és ahogy a csoportstruktúra változik az visszahat az interakciókra.

A kiscsoportkutatásokból kiinduló megközelítések:

Bales a csoporton belüli interakciókat 12 kategóriába sorolta. Úgy gondolta, hogy a csoportban ismétlődő ciklusok vannak, amelyekben megjelennek a kategorizált interakciók.

Ilyen kategóriák:

• közös szituáció definiálása kommunikáció

• közös álláspont kialakítása értékelés

• cselekvési lehetőségekben egyetértés kontroll a csoport részéről

• állandó a feedbackek jelenléte

• instrumentális és szocioemocionális funkciók dinamikus kapcsolata

A közös munkára fókuszálás gyengíti a csoportkohéziót, az integráló aktivitások csökkentik a megoldás hatékonyságát.

Problémamegoldó csoportnak nevezte azért, mert a tagok a rendszer kezdeti zavarát - amit az új ötletek, vélemények generálnak- visszacsatolásokkal, korrekciókkal oldják fel.[4]

A csoportviták szakaszai egyetlen problémamegoldó vitában és vitasorozatokban is megnyilvánulnak. A csoportviselkedést a feladat és a csoportstruktúra fenntartása közötti ingadozás határozza meg. Az útmutatást tartalmazó aktusok a kezdeti szakasztól a befejezésig csökkennek, viszont a javaslatok száma nő. A vélemény kifejezések a csoportfolyamatok középső szakaszában nőnek és a befejező szakaszban csökkenni kezdenek. A kezdeti szakasztól a befejező szakaszig növekszik a negatív és a pozitív reakciók aránya, de a befejező szakaszban a pozitív reakciók aránya gyorsabban nő. A csoporttagok a harmadik szakaszban döntésre törekszenek, ami együtt jár bizonyos csoporttagok támogatásával, más csoporttagok elutasításával. A döntés után jobban figyelnek a társas viszonyokra, egymás érzelmi állapotára.

Elmondható, hogy az aktivitás jellege vitáról vitára változik, egyre kevesebb időt szánnak a feladat megoldására, és egyre többet a társas érzelmi viselkedésre. Egy négy vitából álló sorozat esetében a negatív aktusok rohamos szaporodása a második alkalommal volt a legjellemzőbb. Ekkor a résztvevők a hierarchiát megalapozó státuszért küzdenek. Az egyetértés nyílt kifejezése állandó csökkenő tendenciát mutat. Ha a tagok státusára nézve alacsony fokú az egyetértés, akkor állandóak a társas-érzelmi problémák, a tagok elégedetlenek a csoporttal és annak probléma-megoldási képességével.

A harcban a tagok kevesebb időt és energiát fordítanak a feladatokra, és több figyelmet magára a harcra. Azokban a csoportokban ahol kevesebb idő van az interakcióra, termékenyebben végzik munkájukat. Ahol az emberek elégedettek a munkájukkal, és kevés időt töltenek státuszproblémákkal, ott csökken a munkára fordított idő.

Ahogy később az egyensúlyi modellnél látni fogjuk, itt is az ingadozás fogalmazódik meg. A feladatteljesítés, a csoportfenntartás és a csoporttagok szükségletei között van az egyensúlyi probléma:

Amikor a csoporttagok elmerülnek, egy feladat megoldásában figyelmen kívül hagyják egymás szükségleteit, vagy a csoportszolidaritás lesz a fontosabb és a feladatot tévesztik szem elől.

A csoport élettartama befolyásolja a fejlődés menetét, ezért például a rövidebb ideig tartó csoportok gyorsabb fejlődésre kényszerülnek, de ugyan azt a fejlődési vonalat tartják, mint a hosszabb csoportok (Bales és Strodtbeck). [5]

Hill a csoporttagok interakcióinak kategorizálását úgynevezett interakciós mátrixban képzelte el, mely a tartalom-munkastílus függvény mentén értelmezhető .

Az „itt és most-ban” a legértékesebb kategória az „interperszonális konfrontáció”. Vagyis, általános félelmet vált ki az emberekből más emberekkel való kapcsolatba lépés. Ez a csoporthelyzetben lappangó szorongás mobilizálódik, és ellenségesség alakul ki a csoportban. A biztonsági művelet csökkenti a szorongást, ugyanakkor a terápiás hatásnak nem kedvez. Ahhoz, hogy a csoportban változás álljon be, az ellenállást időlegesen szüneteltetni kell, tehát ilyenkor a tagok vállalják az interperszonális kockázatot.

A csoportanalítikus irányzat:

Bion a csoportot olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amely a környezettel szoros, a környezethez állandóan idomuló, kölcsönhatásban van. Az alkalmazkodás szükséges, hogy fennmaradását biztosítsa a csoport. Ezért születnek tulajdonképpen a szabályok és emiatt jelennek meg az elhárító mechanizmusok is. Szerinte minden csoportban két működési mód van egyszerre jelen:

• munkacsoport

• alapfeltevés

Munkacsoport: A csoport feladataival foglalkozik, a tagok önszántukból működnek együtt, azért mert érdekeik azonosak a csoport érdekeivel.

Alapfeltevés: A viselkedés alapja a nem nyíltan megfogalmazott feltételezések, vagyis olyan nem tudatos vélekedések, amelyeket a tagok a csoporttal kapcsolatban és egymással kapcsolatban gondolnak, ugyan akkor ezek meghatározzák a csoport emocionális állapotát.

Három emocionális állapota van a csoportnak:

• függőség: A csoport biztonságot és védelmet akar a vezetőtől. A tagok éretlenül viselkednek, a vezetőt idealizálják, és megjelenik elvárásként az, hogy gondoskodjon róluk.

• harc-menekülés: A csoport önmagáért való; azért jön létre, hogy fenn is maradjon. Ezt segítik a csoporton belüli és kívüli harcok, és menekülések. Pl. külső ellenséggel való harc egyesíti a csoportot, a belső harcok nyomán született megoldások pedig elősegítik a kifelé képviselt egységes gondolkodást, magatartást. A csoportnak ebben a szakaszban nincs önreflexiója. Az alkalmas vezető a csoportot buzdítja a harcra és a menekülésére.

• párképzés: Az alapfeltevés az, hogy a csoport reprodukció céljából jött létre, vagyis felerősödik a csoporton belül az intimitás, és a két ember majd világra hozza a csoportban az a Megváltót, aki megmenti őket. A csoportot egy idealisztikus, kellemes, reményteli hangulat hatja át, amiben azon túl, hogy minden rendben van, a tagok úgy érzik, hogy a későbbiekben sem lesznek problémák, a csoport megvédi őket. [6]

Hopper a bioni alapfeltevéseket kiegészítette:

· az inkohézióval A csoport a szétesettség állapotában a megsemmisüléstől fél.

A mintha-működések (alapfeltevés, emocionális állapot) tulajdonképpen hasítások. Minden egyes fázisban jellegzetes a csoport és a külvilág kettéosztott viszonya, a kint és bent értelmezése. Az első fázisban a külvilág kellemesebb a csoporttagok számára, a második fázisban Yalom szerint, a kint-bent helyett, inkább, a fent-lent a jellemző; a párképzésben pedig a csoport önmagát jobbnak tartja, mint a külvilágot. [7]

Az alapfeltevés a fantázia, amit csoporttagok impulzívan és kritikátlanul valósítanak meg. A szóhasználatban klisék jelennek meg, bizonytalan, ismétlődő frázisok. Az alapfeltevés segítheti, de hátráltathatja is a feladatmegoldást. A csoportban keletkezett érzelmekből következtetni lehet arra, hogy az alapfeltevés mely fázisát éli meg a csoport. Az érzelmek stabilizálják a csoportot stresszhelyzetben, segítenek elhárítani a fenyegető viselkedési formákat, provokatív funkciót is betöltenek, segítik a csoport organizálását, mobilizálják az alapfeltevéseket.

Az alapfeltevések funkciója a csoportfenntartása.

A munkacsoport funkciója ezzel szemben az, hogy csoport aktívan alkalmazkodjon a realitáshoz. A tagok együttműködésének eredménye az organizáció és a struktúra, amely visszahat a csoportra és a tagokra. Ez egy önmagát fejlesztő rendszer. Az egyének szükségleteiket a csoportban akarják kielégíteni. Azok az igények, amelyeket a csoport nem elégít ki, frusztrálódnak, vagyis konfliktusok alakulnak ki. Az önszabályozás lehet eredménytelen is, ami miatt a csoport hasadhat, szétrobbanhat.[8]

Dunphy úgy véli, Bion rendszerében is kimutatható a csoportfejlődés szakaszos elemzése:

1. szakasz: A csoporttagok a vezetőtől függnek

2. szakasz: Megtámadják a vezetőt, majd egy rivális vezetőt bűnbaknak állítanak. (Harc-menekülés)

3. szakasz: Párba-állás.

4. szakasz: Alacsony emocionalitással működő tevékeny csoport.[9]

Sutherland szerint a csoportban van egy probléma keltette feszültség, amelynek a csoport nincs tudatában, de a tagok hangulatát befolyásolja. Ez a tudattalan fantáziák közös nevezője, ami megnyilvánul abban is, hogy a csoport elején felvetett, akár tagok által hozott témákból melyek azok, amelyek a csoport közös témájává lesznek. A tagok azokhoz a témákhoz tudnak kapcsolódni, amelyek saját tudattalan gondolataiknak, fantáziáiknak is része.

Miközben a csoporttagok az ülésen a csoportfeszültséggel küzdenek, a hétköznapokban megszokott szerepeikben működnek, a tagokkal és a csoporttal kapcsolatos fantáziáik viselkedésükben megjelennek, és más helyzetekre kidolgozott stratégiáikkal próbálják megoldani a felmerülő problémákat. A csoportfeszültség által kiváltott dráma demonstrálja az egyes tagok elhárító mechanizmusait.

Ezriel vizsgálatai alapján azt mondja, hogy az indulatáttétel a múltbeli interperszonális konfliktusokat ismétli meg. Az itt és most helyzetben a tudattalan fantáziáknak megfelelően mindig más személyt reprezentál. A tag közléseivel, kísérleteivel a vezetőt olyan szituációba akarja bevonni, amit egyébként a külvilágban is fenntart másokkal. A csoport maga egy olyan erőtér, amiben a csoportvezető passzív szerepet játszik. Ha ilyen a csoportvezető, akkor háromféle tárgykapcsolat alakul ki:

1. elkerülés

2. katasztrófa

3. szükséges

Például a csoporttagok idealizálják a vezetőt (szükséges), hogy ne kelljen megtámadni (elkerülés), mert ha ártanak a vezetőnek, saját maguknak is árthatnak vele (katasztrófa).

A csoportfeszültség, mint a tagok közös nevezője, olyan energiákat szabadít fel, amelyeket a tagok változására lehet felhasználni.

Whitaker és Libermann egyensúlyi modellje a következő szempontokat hangsúlyozza a csoportfolyamatok során:

Szerintük maga folyamat a legfontosabb, amelyben egyensúlyi állapotok vannak. A rendszer pedig a csoporttagok interakcióiból alakul ki.

A modellt ellentétes erők jellemzik: zavaró, reaktív erők és a csoportmegoldás.

A csoport a konfliktushelyzetekre megoldásokat alakít ki.

A három erő egymással egyensúlyban van, és egymáshoz való viszonyukkal bármilyen csoporton belüli helyzetet le lehet írni.

Minden csoportülés összefüggései mögött meghúzódik egy látens tartalom, amely a konfliktusokhoz vezet. A konfliktusok két elemből állnak:

• zavaró (vágy)

• reaktív (félelem)

A két egymással ütköző késztetés, az egész csoportot áthatja, olyan központi témává vállnak, amelyek a csoporttagok energiáit lekötik. Pl: zavaró késztetés, hogy az egyén kiválasztott legyen a vezető számára, reaktív, hogy az egyén félelmet érez, mert a csoportvezető helytelenítheti ezt.

A csoporttagoknak nukleáris konfliktusai vannak, olyan megoldatlan problémák, amelyekkel kapcsolatban sérülékenyek. A konfliktusok a magkonfliktusok származékai, de az aktuális helyzet jellemzői színezik át, a csoportban pedig újra átélik ezeket. Ezekre a korábban kialakított megoldási módokat alkalmazzák, amelyek akár hibásak is lehetnek. A tagok a konfliktusokat újra átélik az összes csoporttaggal együtt. Minden tag kiválaszt magának késztetései és félelmei tárgyául egy annak megfelelő embert.

Amikor a csoportban megnyilvánulnak ezek az elemek, akkor valódi terápiás élményről beszélünk, hiszen a tagok fontos információkat szerezhetnek önmagukra vonatkozóan; olyan információkat, amelyek belátásra késztethetik őket.

A csoportvezető csoportkultúrát alakít ki, amivel szintén hatással van a tagokra. A korlátozó megoldások például különösen hátrányosak, ugyanakkor a csoportmegoldás sem engedheti meg, hogy bármelyik csoporttag elszigetelődjön. Az előnyös az a kultúra, amelyik demokratikus, amiben a tagok egyenlők egymás és a csoportvezető számára, és a vezető támogatja a nyílt kommunikációt.

Hidas és Buda szerint a csoport működését az interakció témaszintje határozza meg. A csoporttagok akkor motiváltak a részvételre, ha az interakció szívó hatást fejt ki. Ilyenkor a beszélgetés felgyorsul, és a tempó sodorja a résztvevőket. A sodrás, védekezést vált ki. Feszültségérzés keletkezik a tagokban, amely megjelenik a beszéd változásában, és számos vegetatív tünetben.

Foulkes elméletében a hálózatoknak van központi szerepe. Azt mondja, hogy az egyén viselkedése, állapota csak saját csoportjai konfliktusainak tünete. A csoporttag tünethordozó, tehát a hálózatban, vagyis az egész hálózat kezelésre szorul.

Minden pszichogén zavart kommunikációs zavarnak tekint. A csoportba a tagok kora gyermekkori kapcsolati hálóikat hozzák, amelyek együttes hálót képeznek. Ebből alakulnak ki az aktuális kapcsolatok, amely a csoport mátrixa. Ezért minden látszólag egy vagy két emberre korlátozódó cselekmény valójában az egész csoportot bevonja. Megjelenik a tükröződési reakció, és emberek látják önmagukat, önmaguk egy részét, vagy ellentétes cselekedeteket mások interakcióiban. Ebből ismeri meg önmagát, és rak össze egy képet, amit mások alkotnak róla. Az énkép, az önértékstruktúra a csoport értékelésével kapcsolatban fejlődik ki. A csoporttagok értékelik külső szemmel saját tevékenységüket, és viselkedésüket összhangba hozzák a csoport követelményeivel. Az én objektummá válik.

Csoportfejlődési fázisok:

A fejlődés a csoport formálódását jelenti az éretlen halmaztól egészen az érett állapotig. A csoportok nem mindig jutnak el a később leírt fázisokba. A csoportot meghatározza az időtartama és a kijelölt célok.

Bach szukcesszív fejlődési fázisokat határozott meg:

1. kezdeti, helyzetet vizsgáló

2. vezető függőség

3. családhoz regrediáló

4. egyenlők társulása

5. fantázia és játék

6. csoporttudatosság

7. munkacsoport

A reális, valós csoportokban nem várható el, hogy pontosan ennek megfelelően alakuljanak a csoportfolyamatok. Az egyes fázisok között átmenetek vannak.

Hill szerint az átmeneti szakaszokban a csoportvezető vezet, egyébként interakcióra ösztönző stílust képvisel.

Az általa meghatározott fázisok a következők:

1. Az egyének nem együttes viselkedése

2. Fixált interperszonális attitűdök reaktivizálódása

3. Interperszonális lehetőségek felderítése

4. Hatalmi struktúrák felfedezése

5. Csoportdinamika és folyamatproblémák tudatosítása

6. A csoport hatékony, integráló eszköz.

Hillnél az utolsó integráló fázisba a csoport csak hosszú idő múlva jut el.

Whitaker és Liebermann véleménye szerint viszont a csoportban a kooperáció a kezdetektől megvan, a vezetőtől való függőség sem fázisokhoz kötött. Az egyes fázisokra jellemző mutatók ismétlődnek.

Elméletükben két fázis van:

1. rövid, kezdeti, alakuló

2. hosszú megállapodott

A csoport elejétől a végéig az alapvető témák vissza-visszatérnek, közben a kulturális feltételek bővülnek. Az alakuló fázis 8-12 ülésből áll, ami alatt létrejön az elköteleződés. A megállapodott időszakban a konfliktusokon dolgoznak. A csoportkultúra befolyásolja a megoldást.[10]

Tuckman 1965-ben összegzi Bales, Bion és még 50 kutató munkásságát. A csoportképzés 4 különböző területét tekinti át:

• terápiás csoportok

• tanuló csoportok (nondirektív technikákat alkalmazó, vezető által irányított, személyiségfejlesztő csoportok)

• természetes csoportok

• laboratóriumi csoportok

Két nagyobb szakaszt különít el: csoportstruktúra, feladat-viselkedés, amelyeken belül 4-4 fejlődési fázist határoz meg.

1. Csoportstruktúra:

• vizsgálódás-függés

• csoporton belüli konfliktus

• csoportkohézió kialakulása

• funkcionális szerepviszonyok kialakulása

2. Feladat-viselkedés:

• tájékozódás-vizsgálódás

• emocionális válasz a feladat követelményeire

• problémák megbeszélése

• megoldás

A kezdeti produktivitást követően megjelennek a csoportban a konfliktusok. A csoporttagok ellenségessé vállnak egymással és a vezetővel szemben. Ezzel fejezik ki önállóságukat. A tagok megkérdőjelezik a tevékenység hasznosságát. A megoldás után kialakul a kohézió, a tagok elfogadják egymást, és minimális érzelmi interakciókkal tudnak együttműködni a feladatok megoldásán.

Schutz háromdimenziós elméletében, azt fogalmazza meg az interperszonális viselkedésről, hogy háromféle szükséglet motiválja:

1. bevonódás

2. ellenőrzés

3. gyöngédség

Ez a három szükséglet magyarázza a csoporton belüli jelenségeket, tehát két vagy több ember kapcsolatának alakulása minden esetben a következő szakaszok szerint megy végbe:

1. csoportintegráció: Az interakciók döntő részét a bevonódás jellemzi, amit követ az ellenőrzés és gyöngédség. A csoportintegráció a csoport kezdetétől a befejező három alkalomig tart.

2. csoportmegoldás: Az interakciókat fordított sorrend jellemzi. Gyöngédség, ellenőrzés, bevonódás. A zárás előtti három összejövetel idején.

A visszatérő ciklusok véges sora jellemzi. Záráskor a csoporttagok először a gyöngédség kötelékeit szakítják el, majd lemondanak egymás ellenőrzéséről, végül feladják csoportidentitásukat és elhagyják a csoportot.

Bennis és Shepard elméletének alapja (Freud, Shutz, Bion elképzeléseinek mentén), hogy csoporton belül kialakuló eredményes kommunikációt akadályozza, a tagok tekintélyre és intimitásra való törekvése. Amikor az emberek új csoportba kapcsolódnak be a tagok kétféle belső bizonytalansággal néznek szembe:

1. függés (Milyen lesz a viszonyuk a tekintélyhez?)

2. függés kölcsönössége (Milyen személyes kapcsolatuk lesz társaikkal?)

Egy tanulócsoport fejlődésében két fő szakaszt határoznak meg, amelyeken belül három-három részszakasz van:

I.

• külső témákat hoznak szóba, a vezetőtől várják az irányítást

• támadókedvű, kevésbé függő csoporttagok megtámadják a vezetőt, a csoport hatékony megszervezésének módját keresik

• a tagok kivívják a vezetőtől való függetlenséget, elmerülnek a csoportmunkában és átveszik azokat a vezetői szerepeket, amelyeket korábban a vezető szerepeiként észleltek

II.

• a tagok a kölcsönös függés problémájával és a személyes kapcsolatokkal foglalkoznak, elragadtatás, jó közösségi szellem

• kiábrándulás, érzelmi távolságtartás latolgatása, a csoport céljain való töprengés, tevékenység visszaesése, késések, hiányzások

• a csoporttagok megértően és elfogadóan viszonyulnak egymáshoz

Az I. szakaszból a II. szakaszba érve a hangsúly eltolódik a tekintélyről az érzések felé, a szerepekről a személyiség felé. Az egyének heterogén halmazából létre jön a csoport, majd a csoportból kiválik az egyén.[11]

Deutsch és más kutatók vizsgálatai apján elmondható, hogy a konstruktív együttműködés termelékenységhez vezet, míg a versengés eltereli a figyelmet a munkáról. A versengés során a csoporttagok saját céljaik kizárásának tekintik más csoporttagok céljait, így nem jöhet létre harmónia, kölcsönösség, és a saját csoport felett érzett büszkeség.[12]

A bemutatott elméletek alapján látható, hogy nincs közmegegyezés a csoportok működésével kapcsolatban. Egyik nem zárja ki a másik érvényességét, inkább egymás mellett léteznek. Az eredmények együttes értelmezése és alkalmazása az, ami segítheti a csoportokkal végzett munkát és módosíthatja saját viselkedésünket bármely közösségben.